GYULAI CSABA

Nehéz, de szép feladat nekem a Voces-ről írni. Elsőként rögtön annyit: nagy szerelem. Nagy kihívás. Nem tartom ugyanis magam tipikus énekesnek. Azt mondhatnám, hogy sok-sok évvel ezelőtt véletlenül keveredtem bele a reneszánsz kóruséneklésbe. Nem sokat tudtam róla – ma sem -, nem sokat értettem hozzá – ma sem -, de rögtön látszott, hogy mekkora kincs. Bizonyos értelemben ma is inkább szent tisztelettel, nem pedig a bennfentesek jóleső nyugalmával tekintek erre a kifogyhatatlannak látszó repertoárra – ami egyáltalán nem múzeumi fogalom: élettel, ugyanakkor hittel teli kor és zene; de tele matematikával – ehhez sem értek – és csibészséggel. Elképesztő, hogy abban a mintegy 150 évben mennyi zseni alkotott – még azok is óriási életművel rendelkeznek, akiket ma úgy hívunk: kismester. Bár manapság lenne annyi és olyan tehetségű kismester.

De amikor már az énekegyüttes túl sok elfoglaltságot ad, kezd hiányozni a többi, hiszen nem vagyok tipikus énekes: hiányzik az ütőhangszer-játék, hiányzik a vonós-játék, vagy egy újabb bábszínház-zene – ó, a színház-szag, mint legújabb szerelem! Diszkográfiámból talán az derül ki, hogy leginkább world-music- ütőhangszeresként vagyok jellemző. Holott zenei pályám hegedűsként indult. Talán az örökös nyughatatlanság, kíváncsiság, talán az az oka, hogy egyikhez sem értek száz százalékig: lényeg, hogy ha az egyikkel foglalkozom már egy ideje, azonnal hiányozni kezd a másik...

A Voces-ben sokat vitatkozunk, sokfélék és különbözőek vagyunk – de az benne a szép, hogy ennek a sokféleségnek mindig keresni akarunk egy közös kifejeződési lehetőséget. Mindenképpen jó, hogy a reneszánsz repertoár mellett egyikünk sem idegenkedik a kortársi műfajok által történő megkeresésektől.

A Voces-ben talán az a legjobb, hogy nyitott, sokrétűen tájékozott emberekből áll, akik nem csak a ZENÉ-t, hanem a GONDOLAT-ot is keresik. És bizonyos megoldás-javaslatokat talán fel is mutatunk: ezek a koncertjeink.